Egy könyvet szeretnék nektek ajánlani: Thomas Hohensee – A lustaság dicsérete (amikor a figyelem és a buzgóság csak ártanak).
Meglepő a cím és a téma is, de tanulságos. Először is megtudtam, hogy lustább vagyok, mint azt valaha is gondoltam volna magamról: hiszen rendszeresen mozgólépcsőzök, boltban veszem az élelmiszert, van mosó- sőt mosogatógépem is. Ahogy olvastam, egyre szimpatikusabb dolog lett a lustaság. Nem a cél nélküli tespedésről van ugyanis szó, hanem arról, hogyan vigyázzunk magunkra, ne égjünk ki, a minimum befektetett energiával legyünk hatékonyak.
Kezdve a testedzéstől, ami akár heti 30 perccel is hatékony lehet, ha jól összeállított az edzésterv, a meditáció fontossága: segít az elménknek is kikapcsolni, lelassulni. Végiggondoltam és helyeseltem, hogy Lao-ce és Buddha a mai társadalmi mércék alapján kimondottan lustának nevezhető. Ha ők megtehették, mi miért nem? A taoizmus egyik alapgondolata is az, hogy nem cselekszik és mégis minden megtörténik – gyakorolni kell a „nem cselekvés” művészetét. Ez távolról sem jelenti azt, hogy ne csináljunk semmit, csupán arra hívja fel a figyelmet, hogy a bölcs nem avatkozik szükségtelenül bele az események sodrába.
Témája még a könyvnek a fegyelem, akarat, nevelés, családi élet és a munka is a lustasággal párba állítva. Valamint a boldog élet eléréséhez vezető út, amely Aronson szerint három pilléren nyugszik:
– a kielégítő társas kacsolatok
– szívvel-lélekkel tenni valamit (de nem szétforgácsolni az erőnket)
– jót tenni másokkal
Ha kellően átengedjük magunkat ennek a fajta lustaságnak, akkor egy sokkal nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb életet élhetünk.
„Igazán lustának lenni,
na, az kemény feladat,
de valakinek ezt is vállalnia kell.
A szorgalmas embereknek köszönhetjük az ipart.
A lustáknak köszönhetjük a kultúrát.”
(Kazuaki Tanahashi)